Kicsi a yorki, de...   … mégis igazi terrier! Bátor és rettenthetetlen, élénk és éber, egyszóval hiába az egyik legkisebb kutyafajta, mégis hamisítatlan terrier. A csodálatos szőrzetben felvonuló, mai kiállítási kutyákat elnézve talán nehezen hihető, de a yorkshire terrier valaha munkakutyaként szolgálta gazdáit, s nem az előkelő nemesi szalonok, hanem a szegény munkáscsaládok kedvence volt. E kiskutya korabeli társadalmi helyzetét számtalan tény indokolja. Először is, az úgynevezett nagytestű sport- illetve vadászkutyák tartása kizárólag a felső rétegek kiváltsága volt. Már a XI. században szigorú törvény szabályozta a vadászat és a kutyatartás rendjét. A földműveseknek, jobbágyoknak nemcsak a vadászatot tiltották meg, de nem tarthattak hét inchnél (kb. 18 cm) nagyobb kutyát sem. A vadőrök ezt egyszerűen egy hét inch átmérőjű karika segítségével ellenőrizték: amelyik kutya nem fért át rajta, azt elkobozták. De függetlenül a szigorú törvényektől, a szegény munkáscsaládok puszta anyagi helyzetük miatt sem tudtak volna nagyobb testű kutyákat eltartani. Azt sem engedhették meg maguknak, hogy csak kedvencként, hasznot nem hozó jószágként tartsanak kutyákat, így a tetszetős, vidám külsőnek munkára kész, dolgozni képes belsőt kellet takarnia. A yorkshire terriernek több feladata is volt. A vadászati tilalom ellenére azért olykor-olykor került némi apróvad a szegények asztalára is, és ezt kicsi, de bátor kutyáiknak köszönhették. Emellett városban, vidéken egyaránt nagy volt a rágcsálóveszély, hiszen akkoriban természetesen még nem volt rendszeres, szervezett hulladékelszállítás, így a kiskutyák gondoskodtak a kártékony egerek és patkányok elpusztításáról. A malmokban, kikötőkben, raktárakban végzett munkájuknak köszönhetően egy időben „waterside” azaz vízparti terriernek hívták e hosszúszőrű, éber kutyákat, akik nemcsak a rágcsálókat irtották, de az idegeneket, tolvajokat is jelezték gazdáiknak, sőt tűzvész esetén is hasznos jelzőkutyának bizonyultak. Kiváló éberségüknek, hallásuknak és szaglásuknak köszönhetően a bányákban sok-sok ember életét mentették meg azáltal, hogy jelezték a sújtóléget: az életveszélyes mérgező és robbanó gázkeverék első jeleit izgatottan, hangos ugatással adták tudtul. Kis méretüknek köszönhetően akár egy tarisznyában is elfértek, s jól viselték a hűvös, sötét, huzatos bányák klímáját. A yorkshire terriernek mindig is kifejezetten hosszú szőre volt, de a mainál valamivel durvább tapintású, az időjárás viszontagságainak jól ellenálló. A XIX. században kezdődő célirányos tenyésztés is még elsősorban a szegényebb rétegekhez köthető. Sok munkás számára ez nem csak hobbi volt, hanem keresetkiegészítés is. Megkezdték az egyre kisebb egyedek kitenyésztését, céltudatos módszerekkel, szigorú szelekcióval. Az egyik korabeli sztár, az 1865-ben született Huddersfield Ben is egy pontosan megtervezett rokontenyésztés eredménye. Ben egy baleset miatt hatéves korában halt meg, de rövid élete során több mint 70 kiállítást nyert, s „munkavonalon”, vagyis az akkoriban nagyon népszerű patkányfogó-versenyeken is nagyon eredményesen szerepelt. A verseny lényege az volt, hogy egy bekerített területen elengedett patkányok közül, adott idő alatt, a kutya minél többet elfogjon és megöljön. Ez a korabeli „sport” kiváló szelekciót nyújtott a kutyák temperamentuma és erős felépítése szempontjából, ugyanis egy megvadult patkány igen veszélyes ellenfél lehet, súlyos sérüléseket okozva a gyakorlatlan vagy alkalmatlan terriernek. Az angol Kennel Klub hivatalosan, önálló fajtaként, 1886-ban fogadta el a yorkshire terriert. Az Egyesült Államokba 1880-ban érkeztek az első példányok, kezdetben nem sok sikerrel, de 1895-től Nagy-Britanniában és az USA-ban is kitört a yorkie-láz, hatalmas összegekért keltek el a legszebb egyedek. Tetszetős küllemének, vidám megjelenésének köszönhetően az arisztokrácia is felfigyelt a yorkshire terrierre. Valószínűleg birtokszemlék, kikocsizások során fedezték fel a nemesek az apró, fürge, kicsi kutyákra. Valamelyik család, uruk kedvébe járva, egy kölyköt ajándékozott a grófnak, aki kutyáját mindenhova magával vitte, ily módon is népszerűsítve a yorkie-t. Korabeli dokumentumok szerint Lillie Langtry (1853–1929) színésznő is sokat tett a fajta ismertté válásáért. A hölgy lelkes yorkie rajongó volt, és az egyik darabban, ahol főszerepet játszott, elérte, hogy kutyusa is szerepelhessen. A kis terrier hatalmas sikert aratott, mikor ugatásával elűzte a darabban szereplő rosszakarót. Nem telt el sok idő, és a yorkshire terrier a szalonok kedvencévé vált. A hölgyek mindenhova magukkal vitték kutyáikat, még kocsikázni is, ilyenkor selyem párnácskára ültették őket. Hamar felfedezték azt is, milyen jól áll a masni kutyájuknak, hideg időben pedig kabátkát, finom bőrcipőt húztak kedvencükre. Szerencsére a fajta viszonylag zökkenőmentesen viselte az ember okozta megpróbáltatásokat. Bár patkányfogásra vagy sújtólég-jelzésre ma már nincs szükség, a yorkshire terrierek többsége megőrizte ősei temperamentumát. A kiállításokon szoborként pózoló sztárok senkit ne tévesszenek meg: a türelmes magatartás hosszú tréning eredménye, és sokszor  kifejezetten élénk, rettenthetetlen belsőt takar. A hazai kiállítások egyik sokszoros győztese kiváló példája az igazi yorkie-nak: a ringben fajtársai között jólnevelten, türelmesen viselkedik, de a díszkörben gyakran előfordul, hogy a nagyobb kutyákat félelmet nem ismerve megugatja, és ha gazdája engedné, nem törődve a jelentős méretkülönbséggel, még a bullterriernek is nekimenne. Tehát a yorkie egyáltalán nem kocsonyaként remegő öleb, hanem igazi terrier! Mivel a kiállításokon nincs mód a megfelelő idegrendszer ellenőrzésére, a tenyésztők felelőssége, hogy ne csak a külső, hanem a belső tulajdonságokat is figyelembe vegyék. A yorkshire terrier méreténél fogva kiváló városi kutya, a legkisebb lakásban is jól érzi magát, bárhová magunkkal vihetjük, még egy táskában is elfér. Kiváló jelzőkutya, éber, élénk, ezért érdemes már fiatalon megtanítani a „csend!” vagy „hallgass!” parancs teljesítésére. Nemcsak mozgásigénye, de tanulásvágya is nagy, így rendszeres mozgatást, foglalkozást igényel, például részt vehetünk vele agility-edzéseken, ami a kutya mozgásigényét és szellemi szükségletét egyaránt kielégíti. Bár mérete kicsi, nem csupán szobakutya, kiválóan érzi magát a szabadban, kertben vagy éppen az erdőben kirándulva gazdájával. A mai yorkshire terrier 6-8 kilogrammos elődeihez képest jóval kisebb, a standard 3,1 kilogrammban maximálja az egyedek súlyát. Érdekesség, hogy Németországban a 2 kilogrammnál kisebb példányokat tilos továbbtenyészteni; ez is mutatja, hogy a lelkiismeretes tenyésztők – nagyon helyesen – egyáltalán nem a „minél kisebb, annál jobb” elvét követik. A súly mellett a fajta nagyon fontos jellemzője a szőrzet színe és minősége. Tévedések elkerülése végett, a nyakszirtcsonttól a faroktőig terjedő rész sötét acélkék színű, és nem fekete vagy ezüstkék! Nem vegyülhet bele szürkéssárga vagy bronzszínű szőr sem. Nemcsak napjainkban, de már a múlt században is fontos kritérium volt a megfelelő szőrszín. 1893-ban például hiába volt Mrs. Fowler szukájának a leghosszabb szőre, nem nyert, mert színe túlságosan sötét volt.  A testszőr teljesen egyenes, nem hullámos, fényes, finom, selymes szerkezetű. A választék az orrtól a háton keresztül a farok végéig ér. A fejen és a fangon lévő hosszú, lelógó szőr telt arany-sárgásbarna színű. Oldalt a fejen, a fültövön és a fangon intenzívebb; itt különösen hosszúnak kell lennie. A fejen lévő sárgásbarna szín nem terjedhet ki a tarkóra, nem lehet kormos, és nem vegyülhet bele sötétebb szőr. A yorkshire terrier kiállításokon látható, impozáns, hosszú szőre komoly munka eredménye. Elengedhetetlen feltétele az ilyen hosszú, minőségi szőrzetnek az ún. felcsavarás, becsomagolás, csak így érhető el a földig érő szakáll, bajusz és kabát. Laikusok gyakran állatkínzásnak titulálják ezt a – szerintük – megerőltető tortúrát. Holott ha fiatal korától hozzászoktatjuk kutyánkat ehhez az ápoláshoz, és csavarás közben nem húzzuk meg a szőrét, a kis „csomagocskák” egyáltalán nem zavarják a kutyát. E célra selyempapír-darabokat kell használni, természetesen a speciálisan erre gyártott a legjobb. A csomagolást gyakran kell ismételni, mindig más-más tincset egybefogva. A fajtával foglalkozó szakkönyvek számtalan ábrával és leírással segítik a yorkie tulajdonosokat, de kutyánk tenyésztőjétől is kérhetünk segítséget a felkészítést illetően. A kiállításon nem szereplő kutyák szőrzetét is rendszeresen ápolni kell. A szőrzet végétől kezdve fésüljük ki az összegubancolódott tincseket, majd keféljük át a szőrt. Kedvencek, kiállítási karrierüket befejezett kutyák esetén a szőrt tetszés szerint egészen rövidre is levághatjuk. Egy biztos: akár rövid, akár földig érő a yorkie szőre, mindig vidám és kedves társa lesz gazdájának.   Kép és szöveg: Eifert Anna